Segítsünk Laurának

Bencze Laura egy kilenc éves, tündéri kislány. Élni akarása és kitartása csodálatra méltó, de most a mi segítségünk is kell mind-e mellé. Neki kérünk segítséget, hogy meggyógyuljon, és megtörténjen a csoda,végre boldogan és egészségesen éljen!



Monic Wilder: Advent


 Karácsony előtt négy héttel egy angyal érkezik a Földre. Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik. A vásárlási láz – szebbet, nagyobbat, drágábbat, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen.

       Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat.

       Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában.
       Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik. A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat.

       Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is.
       Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.

Juditti: Gólyarobi

Azt minden gyerek nagyon jól tudja, hogy a kisbabákat a gólya hozza, de azt már kevesebben tudják, hogy ez a feladat, milyen nehéz és komoly. Nem minden gólya alkalmas rá, hogy kisbabákat szállíthasson. A gólyáknak külön iskolát kell elvégezniük ahhoz, hogy ilyen komoly feladatot bízzanak rájuk.
       Gólyarobi piciny fióka kora óta arra vágyott, hogy elvégezhesse ezt az iskolát, és kisbabákat vihessen az embereknek. Ezért aztán, mielőtt még beíratták volna szülei ebbe az iskolába, ő máris kívülről tudta, hogy honnan hozzák a gólyák a csecsemőket, hogy hogyan kell egy babát óvatosan a csőrében vinni, és azt is, hogy hogyan kell a házak kéményén vigyázva leereszteni. Ezt a sok mindent pedig onnan tudta, hogy alaposan megfigyelte munka közben szüleit és nagyszüleit, mert az ő családjában minden felnőtt gólyának ez volt a foglalkozása.
       Gólyarobi nagyszülei még azt is megengedték unokájuknak, hogy néha elkísérje őket egy-egy ilyen útra.
       Így történhetett meg a következő eset is:
       Egy szép nyári napon, Gólyarobi nagypapájának el kellett vinnie egy kisbabát egy fiatal házaspárhoz, akiknek addig még nem volt gyermekük. Mint már máskor is néhányszor, a nagypapa most is megengedte unokájának, hogy elkísérje őt ezen az úton.
       A kisgólya végig nagyapja mellett repült és a babát csodálta, folyton neki kelepelt. Így aztán nem vette észre a gonosz orvvadászt sem, aki őket figyelte a földről, és rájuk szegezte a puskáját. Egyszer csak, egy irtózatosan nagy dörrenést hallott, és észrevette, hogy nagyapjának vérzik a szárnya, elvesztette egyensúlyát és zuhan a föld felé. Gólyarobi nagypapáját eltalálta az orvvadász lövése, és majdnem lezuhant a kisbabával együtt. Szerencsére azért az utolsó pillanatban, néhány méterre a talajtól, még összeszedte minden erejét, és sikerült zuhanás helyett ügyesen leereszkednie a földre. Óvatosan letette csőréből a gyermeket, és leült, mert a nagy vérveszteségtől teljesen elszédült.
       Amint felfogta Gólyarobi a történteket; nagyapja mellé ereszkedett, és aggódva kérdezte, hogy mit segíthet.
       Az öreg gólya megnyugtatta unokáját, hogy nem túl komoly a sérülése, de azt is bevallotta, hogy egy darabig biztosan nem tud majd repülni, és elképzelése sincs, hogy mi lesz most a kisbabával, mert gyalog bizony, nagyon későn érne oda vele.
       A kisgólyának az az ötlete támadt, hogy majd ő elviszi a csecsemőt a szüleihez, hiszen már nincsenek nagyon messze a céltól, és olyan sokszor látta már, hogy hogyan is kell ezt csinálni.
        Az öreg gólya először nem akart beleegyezni, hiszen Gólyarobi kicsi még, és az iskolát sem végezte el, de aztán hamarosan rájött, hogy nincs más választásuk, beletörődött hát a dologba.
       Viszont mielőtt Gólyarobi nekiindulhatott volna, még alaposan kioktatta minden mozdulatról. A kisgólya legalább háromszor felmondta a leckét, aztán nagyapja aggódó tekintetétől kísérve, óvatosan csőrébe fogta a kisbabát, és elindult vele a türelmetlenül várakozó ifjú szülők felé, ahova rövid idő elteltével, szerencsésen meg is érkezett, ügyesen leengedte a csecsemőt a kéményen, és boldogan indult hazafelé.
        Útközben leereszkedett nagyapjához, elmesélte neki, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott, és úgy döntött, hogy nem repül gyorsan haza, hanem inkább nagyapjával gyalogol.
        Az öreg megdicsérte unokáját, aztán elkezdte nógatni, hogy repüljön, siessen haza, mert így gyalogosan későn érkeznek meg, és az egész gólyacsalád rettenetesen aggódik majd.
       Gólyarobi viszont hajthatatlan volt, nem akart repülni. Csak egy félórás huzavona után vallotta be, hogy olyan nagyon-nagyon nehéz volt neki a kisbaba, hogy teljesen kimerült, elzsibbadtak a szárnyai, és még egy métert sem tudna tovább repülni. Túl gyenge volt ő még egy ekkora teherhez.
       Ezért aztán mindketten gyalog tették meg a hátralevő utat hazáig, ahol valóban nagyon aggódott már értük a család.
       A nagypapa kórházba került, egy-két hét alatt meggyógyult a szárnya, és újra tudott repülni. Gólyarobit pedig, kitüntették ügyességéért, és bátorságáért.
        A kisgólya később sikeresen elvégezte az iskolát, miközben szárnyai is megerősödtek, és azóta is lelkesen szállítja a kisbabákat az emberek otthonába.

        Lehet, hogy téged is éppen ő hozott…

Eliza Beth: Tengerszem

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, hegyek által körülvett tavacska. Kristálytiszta vizét tükörként használta a Nap. Vakító sugarait megfürdette a tengerszem-tóban, hegyek zöldjével frissítette magát, ég kékjével törölközött, madárdallal takarózott. Cserébe melegítette a vizet, fénnyel táplálta a környező hegyeket, fákat, virágokat… csodaszép tájat varázsolt a tengerszem köré.
       Ő mégis másra vágyott. Igazi tenger szeretett volna lenni!
        El is gondolta szépen, hogy mostantól nem hagyja elpárologni a vizét, inkább összegyűjti még a bércekről lezúduló esővizet is, hogy egyre hatalmasabb legyen. Akkor aztán elmegy a tengerhez, feleségül kéri, és boldogan élnek, míg…
       – Mit csinálsz, Tengerszem? – zavarta meg álmodozását a Nap. – Homályos a tükröd, nem látom benne magamat…
       – Látni fogod hamarosan újra, ha leülepedett a sár – ígérte a tó.
       – Mire készülsz, tavacska? – suttogta a szél is.
       – Tenger leszek! – felelte a hegyi tó. – Amikor már elég nagy leszek, a völgyeken át útra kelek az én szépséges mátkámhoz. Tudom, hogy vár rám. Egyesülünk, és az idők végezetéig boldogok leszünk egymásban.
       – Szomjas vagyok! – sóhajtoztak a fűszálak.
       – Elhervadok! – panaszkodtak a virágok.
       – Sárgulnak a leveleim a szárazságtól – nyögték a fák.
       – Nem adhatok nektek vizet, szükségem van minden cseppre – mondta a tó. – Hogy mehetnék lánykérőbe, míg ilyen kicsi vagyok?
       És csak nőtt, csak nőtt… Míg egy napon végre elég daliásnak érezte magát, és útra kelhetett. Kilépett medencéjéből, és lezúdult a völgybe.
       Az emberek csodálkozva nézték a közelgő vízfolyamot. Nem hittek a szemüknek, hisz a tavacska még soha nem jött le a hegyről. Kicsit késve kezdték el menteni a házaikat. Becsuktak ajtót-ablakot, hogy ne folyhasson be rajtuk a víz. Biztonságba helyezték az állataikat, majd önmagukat is.
       – Nem lesz ez így jó! – figyelmeztette a szél a tengerszemet. – Túlságosan gyors vagy, elsodorsz mindent, ami utadba áll.
       – Ne álljon elém semmi! – vágta rá a tó.
       Szinte azonnal megrohamozott egy kerítést, ki is döntötte nyomban. Rohant tovább, hisz várta a mátkája.
       – Itt emberek élnek! – szólt rá a Nap is. – Tönkreteszel mindent! Menj haza!
       – Vár a mátkám! Általa tengerré leszek végre én is!
       – Nem leszel te tenger soha, tavacska! – sóhajtott a Nap. – A tenger ragadozó, felfal téged mindenestől. Magába olvaszt, eltüntet. Ha találkoztok, elveszel! A tenger hatalmas.
       – Én is hatalmas vagyok! – húzta ki magát büszkén a tengerszem.
       – Ő ezerszer nagyobb nálad, hiába nőttél ekkorára.
       – Nem hiszek neked!
       – Te csakis itt, a hegyekben vagy hatalmas. De itt a leghatalmasabb vagy! Ha kiüríted a medencédet, meghal az egész környék. Nem lesznek fák, virágok, nem lesznek állatok, madarak, pillangók… elköltöznek az emberek, meghal az élet – a semmiért, hisz te sem éled túl!
       A tengerszem-tavacska elgondolkozott. Vajon igazat mondhat a szél, való-e, amit a Nap állít? Elbizonytalanodott. Lassított az iramon. Már nem döntögette a kerítéseket, nem rohamozta a házak falát. Észrevétlenül esteledett be. Feljött az égre a Hold és a csillagok serege.
       – Mondd meg nekem, kedves Hold, valóban olyan hatalmas a tenger? Ezerszer is nagyobb nálam? Igaz ez?
       – Emlékszel még, mekkora egy esőcsepp? – kérdezte a Hold.
       – Picurka.
       – Nos, te egy ilyen esőcsepp vagy a tengernek. Menj haza, amíg nem követsz el végzetes rombolást! – A csillagok egyetértően pislogtak.
       – Megfogadom a tanácsodat, kedves Hold – suttogta bánatosan a tó. – Ha ennyien tanúsítjátok a tenger óriás-voltát, csak igaz lehet!
       Óvatosan, hogy több kárt ne tegyen, visszafordult. Útközben megöntözte a növényeket, párafelhő képében felszállt a bércek tetején kornyadozó fenyőkhöz, megitatta az erdő vadjait.
       Reggel a Nap örömmel látta, hogy a tavacska újra otthon van. Megfürdött a vizében, tiszta ragyogással, bárányfelhők hadával köszöntötte az újjászületett környéket.
       Csak a tengerszem-tó nem volt boldog. Vágyát mélyen magába zárva vigyázta a környék életét, de vize soha többé nem melegedett fel a napsugaraktól.

Juditti: Éva, az óra

 Nem egy hétköznapi teremtés volt Éva, joggal pályázhatott volna az „órák nagyasszonya” címre, ha létezett volna ilyen cím. Szép kidolgozású, finomművű szerkezet volt, és nagyon-nagyon régi. Olyan idős volt, hogy bizony már két századfordulót is megért.
       Az 1800-as évek végén készült rendelésre, egy ügyes kezű vidéki órásmester műhelyében. Egy nemesember rendelte meg őt egyetlen leánya 16. születésnapjára ajándékul.
       Díszes aranyfoglalata volt egy könnyen kinyitható kis fedéllel, és egy finomszemű aranyláncon függött. A fedélen egy apró dombormű őzet ábrázolt, pontos mását annak a kis törött lábú sutának, akit a nemesember leánykája fogadott be és ápolgatott hónapokig, majd gyógyultan visszaengedett az erdőbe. Nagyon nehéz volt neki elszakadni a kis jószágtól, fájt a szíve érte. Épp azért, hogy ezt a fájdalmat enyhítse, és a nemes cselekedetéért megjutalmazza, próbált édesapja az órával kedveskedni neki.
       A lány nagyon megszerette Évát, és nagy becsben tartotta, minden este gondosan felhúzta, sosem feledkezett meg róla. Később pedig, amikor neki magának is leánykája született, majd felcseperedett, 16. születésnapjára nekiajándékozta. Évek múlva ez a leány is így cselekedett, továbbajándékozva saját gyermekének Évát.
        Így öröklődött az óra anyáról lányára, újra és újra sok-sok nemzedéken keresztül.
        Az idő múlásával Éva lassan szimbólummá vált, a múló és mégis mindig megújuló idő szimbólumává. Összekötötte a családban egymást követő generációk lányait az emlékezés, a közös érték megőrzése, a kaptam – és továbbadok láncával.
       A lányok sohasem hagyták cserben az örökséget; mindig megőrizték és továbbadták Évát. Éva sem hagyta cserben a lányokat, lehetett tél vagy nyár, ború vagy derű, jöhetett háború majd béke, Éva mindig hűségesen szolgálta tulajdonosát; nem késett, és nem sietett, a szív ritmusára zengte csendes dallamát: tik-tak, tik-tak.
       Egy nap aztán, amint az utcán sétált hazafelé Évával nyakában ifjú tulajdonosa, a mókusok szertelen játékát figyelve; a ruhája beleakadt egy bokorba, csapdába ejtve ezzel a lányt. A tüskés ágakkal vívott heves csatározás eredményeképpen végül sikerült kiszabadulnia, de a ruhája elszakadt. Azt már csak otthon vette észre, hogy a küzdelem során Évát is elveszítette. Ijedten, tépett ruháját le sem cserélve, szaladt vissza lélekszakadva a bokorhoz, de mindhiába keresgélt ott órákon át, Évát nem találta. Biztos volt benne, hogy csak itt veszíthette el kedves óráját, mert a baleset előtt egy-két perccel nézte meg rajta, hogy mennyi az idő.
       A hasztalan keresgélés nagyon elkeserítette a lányt. Bánatát még csak fokozta, hogy családja több mint száz éve őrzi az órát, ő pedig néhány héttel azután, hogy megkapta, máris elveszítette. Úgy érezte magát, mintha a gyökereitől fosztották volna meg, és csak saját magát okolhatta a veszteségért. Búskomoran, elkeseredetten ballagott haza.
       Mindeközben Éva különös kalandot élt át. Az őt tartó láncot is elszakította a bokor, és ő a földre hullt, de az ijedtségen kívül más baja nem történt, mert puha avarszőnyegre esett.
       Még fel sem foghatta, hogy mi történt vele, amikor lecsapott rá egy szarka, és magával ragadta a levegőbe.
       Éva a madár csőrében himbálózva repült, és elképzelése sem volt arról, hogy mitévő lehetne, hogy visszakerülhessen a családhoz, akikhez oly régóta tartozott.
       Közben a szarka, ügyetlenségében-e, vagy tán azért, mert megijedt valamitől; kiejtette csőréből az órát.
       Éva rémülten figyelte a rohamosan közeledő földet, és érezte, hogy csodának kell történnie ahhoz, hogy ezt az esést is épségben megússza. És a csoda megtörtént: Éva pontosan egy fiatalember kalapjára pottyant. A fiatalember nem tudta mire vélni az égi áldást, lekapta fejéről a kalapot, és csodálkozva nézegette az órát. Felnézett az égre, de a szarka már továbbrepült, így a bárányfelhőkön kívül egyebet nem látott, ahonnan Éva jöhetett volna. Újra az órára pillantott, és tanácstalanul felsóhajtott:
       – Mit kezdjek én most veled?
        Éva érezte, hogy most válaszolnia kell, ha vissza akar kerülni az otthonába, de nem tudta, hogy mit tehetne, hiszen nem tud az emberek nyelvén beszélni. Jobb híján kipattintotta a fedelét, és körbe-körbe hadonászva lengette a mutatóit.
       – Jé, ez egy óra! – kiáltott fel a fiatalember – De úgy látom, hogy megártott neki az esés, mert össze-vissza pörögnek a mutatói.
        Ez a mondat adott egy ötletet Évának. Megállította a mutatókat, és mint egy iránytű, saját házuk felé mutatott velük.
       – Na, most meg megállt... – nézte csodálkozva az ifjú –, azt hiszem, hogy ez tényleg elromlott. Elviszem az óráshoz. – mondta, és megfordult. Éva mutatói is vele együtt fordultak, továbbra is a házuk irányába mutatva.
       – Nocsak! – állt meg ismét a fiatalember. – Ez az óra épp úgy viselkedik, mintha iránytű volna...
       Ezek után még jobbra, majd balra fordult, minden irányba tett néhány lépést, de azt kellett látnia, hogy Éva mutatói következetesen és rendületlenül ugyanabba az irányba mutatnak mindig.
       – Ez roppant érdekes – mondta végül a fiatalember, megunva a forgolódást, zsebre vágta Évát, és hazasétált.
       Éva szomorúan lapult a férfi zsebében, és úgy érezte, hogy minden elveszett. Pedig nagyon korán volt még ahhoz, hogy feladja a reményt...
       Ezen a napon, más fontos ügyek intézése miatt, a fiatalember megfeledkezett Éváról, de másnap, reggelizés közben, ismét a kezébe vette az órát. Éva kapva-kapott az alkalmon, és kipattintotta a fedelét. Hogy bebizonyítsa, nincs elromolva, először megmutatta a pontos időt.
       – Lám, helyrejött a kis óra – nyugtázta örömmel a férfi.
       Erre Éva ismét a házuk irányába fordította mutatóit. A fiatalember gondolkodóba esett:
       – Lehet, hogy mutatni akar valamit ez az óra? Lehet, hogy nem véletlen, hogy mindig ugyanabba az irányba mutat?
        Éva örömében megpörgette mutatóit, majd visszaállította őket a helyes irányba.
       A férfi gondolataiba merülve hümmögött. Így töprengett egy darabig, de ezúttal már nem osztotta meg gondolatait Évával, így aztán nem tudhatjuk, hogy milyen elhatározás vezette, amikor az órát kezében tartva elindult otthonról, és követte a jelzett irányt.
        Éva kicsi óra-szíve majd kiugrott a helyéből, olyan hevesen zakatolt, amikor megérkeztek a házhoz, ahol Éva tulajdonosai laktak. Örömében hangos tik-takolásba kezdett, és ismét megpörgette a mutatóit. Az ifjú pedig becsöngetett a házba.
       A fiatal lányka nyitott ajtót, szomorú arca még a tegnapi veszteséget tükrözte. A fiatalember udvariasan köszöntötte őt, majd minden magyarázat nélkül a lány felé nyújtotta az órát. A lány felsikoltott örömében, amint Évát megpillantotta, boldogan kapta ki a fiatalember kezéből, és szorította szívéhez családi örökségét.
       Néhány perccel később, öröméből felocsúdva, beinvitálta a házba a férfit, aki elmesélte a csodás történetet, hogy hogyan került hozzá az óra, és hogyan talált rá jogos tulajdonosára.
       Sokáig beszélgettek még a fiatalok, az események furcsaságain elmélázva, és ettől a naptól kezdve még sokszor találkoztak, hogy felidézhessék a kalandot. Néhány év múlva pedig összeházasodtak, és hamarosan kislányuk született...


Dorothy Vincent: Dorka és a Télapó

Egyszer volt, hol nem volt… Nem, ez nem jó kezdés, még a végén azt hinnétek, hogy ez egy kitalált történet, pedig nem. Nem bizony! Régen történt, annyi szent, többéves ajándékkiszállító és rénszarvashajtó pályafutásom alatt egyetlenegyszer, de igaz volt. Elmesélem hát nektek, hogy esett a dolog.

       Hideg, téli idő volt, a tájat puha, egybefüggő hótakaró fedte be, a fák ágai már kopaszon nyújtóztak az acélszürke ég felé. Megjelentek az első cinkék némi élelem után kutatva a számukra kihelyezett etetőkben. Odakint csend volt, semmi nesz, a varjak is álmosan röpködtek a városka épületei felett szemlélődvén, hátha akad egy kevés kis eleség számukra is.
       Ez a békés látvány fogadta az ágyból éppen kibújó Dorkát, aki kíváncsian odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, esett-e a hó. Mikor megpillantotta a fehér tájat, boldogan felkacagott, összecsapdosta a tenyereit és ugrándozott örömében. Gyorsan az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és már nyargalt is szülei hálószobájába, hogy minél előbb elújságolhassa a nagy hírt.
       – Anyu, anyu! – kiabálta, miközben hevesen rángatta a paplant. – Nézd, esett a hó! Nemsokára jön a Mikulás!
       – Jaj, édesem, hányszor mondjam még, hogy a Mikulás nem létezik?! – rivallt rá az anyja. – Menj vissza, feküdj le vagy nézd a tévét! – A kislányból azonnal eltűnt minden lelkesedés és bánatosan, dühvel telve visszabotorkált a saját szobájába.   
       Talán ez okozta, hogy hite megingott nemcsak a Mikulás létezésében, de a karácsony fontosságában is. Utálta szüleit, amiért sohasem játszottak vele, mindig csak löködték össze-vissza, elhajtották, akármilyen komolyabb kérdése lett volna vagy öröme, bánata, melyet meg szeretett volna osztani velük. Egy vasárnap délután történt, amikor az utolsó szikra is kialudt gyermeki lelkében.

       Este volt, december ötödike. Dorka szülei úgy döntöttek, hogy a napi rohanás fáradalmait egy esti sétával vezetik le a városban. A kislány azonban nem akart menni, mondván, hogy semmi érdekes sincs ott, csak hideg meg hó. Anyja viszont erőnek erejével felöltöztette, ráadta meleg kabátkáját, csizmácskáját, kézen fogta, majd maga után húzva megindultak.
       A város – meg kell hagyni – csodaszép volt. Az oszlopokon karácsonyi égők világítottak, a kirakatokra műhóból fújtak mintákat, a fákra pedig aranyszínű füzért tekertek, melytől úgy nézett ki az út, mintha egy hosszú, fényben úszó kígyó lenne. Az egyik utcasarkon egy férfi állt és gesztenyét sütött, amelynek illata bejárta a környéket. Dorka vonakodva követte szüleit, semmi kedve nem volt ebben a hidegben kint mászkálni, inkább lett volna bent a jó meleg szobában, és rajzolgatott volna. De nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett szüleinek.
       Ekkor egy ütemesen csilingelő hangra lett figyelmes, majd a kanyarban feltűnt egy kétlovas szán, rajta egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos férfival.
        – Hóó! – kiáltotta, majd a lovak prüszkölve megálltak a gesztenyesütögető mellett. Az öreg leszállt, megpaskolta mindkét állatot, majd a másik férfihoz fordult. – Kérnék szépen egy zacskóval - szólt, és már nyúlt a zsebébe, amikor az árus így szólt.
       – Hagyja csak, kedves Mikulás! A nagy nap előtt sok energiára van szüksége, ezt most én állom.
        Dorka hallotta a férfi szavait, mire elnevette magát, és odakiáltotta.
       – A Mikulás nem is létezik! – mondta dacosan. – Csak egy buta mese, amit a kisgyerekeknek találnak ki!
       Mindenki megdöbbent a kislány szavai hallatán. A szülei azért, mert szóba állt idegenekkel, holott megtiltották neki, a Mikulásnak öltözött férfi meg a gesztenyeárus pedig azért, mert nem gondolták volna, ha egy ilyen mondat egy nyolc év körüli kislány szájából fog elhangzani. A piros ruhás férfi haragos pillantást vetett Dorka szüleire, majd odalépett hozzájuk és leguggolt, így az arca egy szintbe került a kislányéval.
       – Szóval, te nem hiszel a Mikulásban. – Dorka megrázta a fejét. – És miért nem?
       – Mert a szüleim azt mondták, hogy nem létezik.
       – Csönd legyen, ne… – szólt rá az anyja, de a szakállas tovább kérdezgette a kislányt, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
       – Tehát a szüleid sem hisznek benne. Értem. Ez nagy kár, ugyanis Lappföldön már készül az ajándékod, amit holnap fogsz megkapni. De ha ilyeneket mondasz, még a végén meggondolja magát – mosolygott az öregember és már nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa Dorka arcát, de az anyja hátrarántotta.
       – Hagyjon minket békén és ne tömködje a lányom fejét ilyen badarságokkal! – csattant fel, majd karon fogta a férjét, hogy átmehessenek az út túloldalára.
       Dorka semmit sem értett. Utálta a szüleit, amiért leszidták és megbántották azt a kedves öreg bácsit, viszont azt sem tudta eldönteni, hogy hihet-e a Mikulásban vagy nem. Ezen jártatta az agyát, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja szorítása enyhül és már nem fogja a kezét. Kihasználva az alkalmat, amíg szülei egy ismerősükkel beszélgettek, megindult a közeli park felé, ahol valami csillogót vélt felfedezni. Kíváncsi volt, mi lehet az, ezért olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta, de aztán megtorpant. A park végében meglátott egy kisfiút, aki a kukában turkált. Kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte a vele egyidős fiúcskát. Szép lassan végignézte a kócos hajú fiút, és nagyon meglepődött, amikor észrevette, mezítláb van. Hirtelen a kisfiú abbahagyta a kotorászást, majd Dorkára nézett, de ő előbb szólalt meg.
       – Miért turkálsz a kukában? – kérdezte őszinte egyszerűséggel.
       – Ennivalót keresek – válaszolta halkan a kisfiú. – Hát te, mit keresel itt?
       – Elszöktem a szüleimtől – vallotta be.
       – Miért?
       – Mert azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás, és nem tudom, hogy mit higgyek – motyogta alig hallhatóan, miközben zsebre dugott kezében morzsolgatta az apjától kapott gesztenyéket. – Jaj, nézd, van itt nálam sült gesztenye. Tessék! – odalépett a kisfiúhoz, majd a kezébe nyomta őket.
       – Kö-köszönöm – dadogta meglepetten. – Hmm, ez nagyon finom! Köszönöm szépen! –hálálkodott, miután belekóstolt. – Gyere, megfázol idekint! Itt maradhatsz nálunk, amíg el nem döntöd, hogy mit higgy.
       Kézen fogva Dorkát megindult egy mellékutca felé, ahol egy deszkákból összetákolt, néhány koszos ronggyal betakart kalyiba állt, melynek tetejéből vékony füst szállt fel. A kislány megdöbbent a látványtól. Öten nyomorogtak ebben a pici helyiségben, büdös volt, hideg, viszont akkora szeretettel fogadták, melyet szüleitől még soha életében nem kapott meg. Amint a kisfiú elmondta, hogy miért van ő is itt, azonnal kedvességgel fordultak hozzá. Megengedték neki, hogy ha szeretne, nyugodtan maradhat éjszakára, de a legidősebb asszony azt tanácsolta, hogy másnap reggel azonnal menjen haza, mert ennyi ráijesztés elég lesz a szülőknek, hogy megértsék, mennyit jelent nekik a lányuk. Dorka letelepedett új barátja mellé, és a nap izgalmaitól hamar álomba merült.

       Ragyogó reggelre ébredt, Miki, a kisfiú, akivel tegnap találkozott, ott ült mellette.
       – Van kedved szánkózni? – kérdezte, majd egy szép, kétszemélyes szánkóra mutatott, melyen apró csengők fénylettek.
       – És mi fogja húzni a szánkót? Nem látok semmi állatot – vetette fel a kislány.
       – Mit szeretnél, mi húzza? Egy farkas? Vagy ló? Vagy rénszarvas? Esetleg én? – nevetett Miki.
       – Hm-hm, ha egy paci húzná. Fekete – álmodozott Dorka, majd a bokor mögül prüszkölve előlépett egy hatalmas, fekete kanca. A kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
       – Akár indulhatunk is – mondta a fiúcska. Miután befogta a lovat, felpattant a szánkóra, csettintett egyet az ujjaival, és a szánkó megindult.
       Gyors vágtában hamar elértek arra a helyre, amit Miki szeretett volna megmutatni barátjának. Dorka elámult, amint megpillantotta ezt a csodálatos tájat. Ameddig csak a szem ellátott, mindent hó borított, az út melletti kis jelzések pedig édes cukorrudakból voltak. Ahogy egyre haladtak beljebb és beljebb a hórengetegben, feltűnt egy alagút. Belépve csodás látvány fogadta őket. Minden jégből volt, a beáradó fény aranyosan táncolt a jégcsapokon, melyek úgy tűntek, mintha tükrök lennének. Miki hátrafordult, hogy megnézze Dorkát, és örömteljesen elmosolyodott, mert azt látta, a kislány élvezi az utazást. Amint kiértek a jégalagútból, megpillantottak egy kedves házikót, mely előtt pár kobold állt, és a rénszarvasokat etették. Amikor odaértek hozzájuk, Miki megállította a lovat, átadta a kantárt az egyik koboldnak, majd betessékelte a lányt a házba.
       Odabent még csodálatosabb látvány fogadta őket, mint kint. A házikó tele volt manókkal, akik mind szorgosan varrtak és zoknikat kötögettek, mások ajándékokat csomagoltak, míg egy idős asszony a tűzhely körül tevékenykedett. Mikor meglátta vendégeit, odaszaladt, megölelte mindkettőt, és egy-egy édes süteményt nyomott a kezükbe.
       – Mariann vagyok, gyertek, üljetek le. Pillanat, és szólok neki – hadarta, majd el is tűnt az egyik ajtó mögött.
       – Kinek szól? – suttogta Dorka.
       – Majd meglátod – felelte titokzatosan Miki, mielőtt beleharapott volna a mézeskalácsba.
       Dorka körbejártatta tekintetét a szobában és úgy érezte, valami különös fog vele történni. Nem sokkal később az anyóka visszajött mondván, hogy bemehetnek. Miki kézen fogta Dorkát, aztán benyitott a szobába.
       A kislány még életében nem látott ekkora rumlit, hiszen otthon anyja mindig mindent pontosan a helyére rakott vissza. Itt azonban könyvek, térképek, vonalzók hevertek mindenütt a földön, pár üres bögre az asztalon meg egy üres süteményestál. A szoba közepén egy földgömb magasodott ki a rendetlenségből, melynek tetején egy fekete cica aludt. Az asztalnál egy rövid hajú, fehér szakállas férfi ült és hatalmas piros teleszkópján át kémlelte az eget. Mormogott valamit magában, majd felfirkantott pár sort egy öreg könyvbe.
       – Khm – köhintett Miki –, a világért sem szeretnénk megzavarni téged, de hoztam valakit, aki a segítségedre szorul. – Az ismerős hangra a bácsi azonnal megfordult, szemüvegét feltolta a homlokára, majd széles mosollyal köszöntötte látogatóit.
       – Szerbusz, Dorka! – A kislánynak elkerekedtek a szemei a neve hallatán. – Szia, Miki! Nos, miben segíthetek? Az ajándékot nem adhatom oda most, az csak holnap esedékes.
       – Nem az ajándékért jöttünk – felelte Miki. – Hanem azért, mert Dorka nem hisz benned.
       – Nem hiszel a Mikulásban? – nézett rá megdöbbenve a szakállas. – Az meg hogy lehet?
       – A szüleim azt mondták, csak kitaláció.
       – Hát, most a saját szemeddel láthatod, hogy nem – mosolygott az öreg. – Gyere, mutatok valamit!
       Félretolt pár könyvet, majd kinyitott egy ajtót, melyben levelekkel, képeslapokkal teli ládák sokasodtak. Volt köztük olyan, mely Amerikából, Japánból, Ausztráliából vagy éppen Afrikából érkezett.
       – A gyerekek megírják nekem, hogy mit szeretnének kapni, én pedig teljesítem a kívánságaikat. Persze előtte megnézem, hogyan viselkedtek az évben.
       – Te ismersz minden gyereket? – faggatta ámulattal Dorka.
       – Még szép, hogy ismerek! A szüleidet is ismerem. Mikor kicsik voltak, nekik is vittem ajándékot, de aztán ahogy felnőttek, nem hittek bennem többé – mondta szomorú arccal. Dorka szemeiben könnyek gyűltek, de az öreg leguggolt hozzá, csakúgy, mint a gesztenyeárus mellett az a másik, megsimogatta az arcát, majd ezt mondta. – Amíg a világon lesznek gyerekek vagy lesz egy valaki, aki hisz bennem, addig létezni fogok.
       – Akkor örökké létezni fogsz, mert én hiszek a Télapóban!

       Másnap reggel arra ébredt, hogy rázza a hideg. Kinyitotta a szemét, és újra ott volt a deszkakunyhóban. Odakintről ismerős hangok szűrődtek be, mintha az anyját hallaná.
       – Igen, itt aludt az éjjel. Tudja, azt mondta, hogy elszökött otthonról, mert azt mondták neki, hogy a Télapó nem létezik. – De Dorka anyját nem érdekelték a szavak, csak az, hogy megvan a lánya. – Bebújt a kunyhóba, majd megölelték egymást.        
       Dorka megköszönte Mikinek a segítséget és a szállást, majd kézen fogta anyját, és elindultak haza.
       – Képzeld anya, találkoztam a Mikulással! – újságolta nagy örömmel, de mielőtt édesanyja még közbevághatott volna, ezt mondta. – És ezentúl nem hiszek neked, mert a Télapó igenis létezik!
















Weblap látogatottság számláló:

Mai: 71
Tegnapi: 97
Heti: 71
Havi: 4 814
Össz.: 298 140

Látogatottság növelés
Oldal: Karácsonyi mesék
Segítsünk Laurának - © 2008 - 2017 - bencze-laura.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: bencze laura - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »